A villamos harcsa, Malapterurus electricus Gm., főbb ismertetőjelei a következők: hátúszója nincs, hanem a kis zsírúszó és a tüskenélküli mellúszó közösen helyettesíti; bőre és az izmai közt hájréteghez hasonló vékony szövetrétege van, amely hat, vagy még több, egymásra visszatűrt lemezből áll. A lemezek közti hézagot kocsonyás anyag tölti meg. Ez a villamos szerv, amelyet külön erek táplálnak és egy ideg kormányoz. A villamos harcsa hátoldala szürkés alapszínű, rajta szabálytalan fekete foltokból álló rajzolat van. A foltok az oldalvonal mentén sűrűsödnek össze és az úszókra is átterjednek. A mellúszóban 9, a hasúszóban 6, az alsóban 12, a farokúszóban pedig 17 sugarat lehet megszámlálni. Hossza átlag 30–50 cm, kivételesen azonban az 1 m-t is meghaladja.

Ha a villamos harcsát megérintjük, rángást érzünk. Különböző erősségű villamos ütéseit tetszése szerint osztogatja. Olykor meg lehet fogni, a nélkül, hogy bármit éreznénk, máskor pedig a leggyengébb érintésre érezteti velünk rosszkedvét. Az egyik embernek megengedik, hogy akár hosszabb időre is a kezébe vegye, az utána következőnek azonban már ütéseket osztogat. Ütése különben egyáltalában nem fájdalmas és legfeljebb az apró állatokra lehet veszélyes.

A villamos harcsát a Nílusban Forskäl fedezte fel, Adanson a Szenegálban, Gussfeldt a Nyangában (Alsó-Guinea), Pechuel-Loesche pedig a Kongóban találta meg. Elterjedési körének egyes helyein nem ritka. Húsát eszik, de nem becsülik különösen nagyra. Villamos szervének nagy gyógyítóerőt tulajdonítanak. Szénen elégetik, s a belőle kiáramló gőzt a betegek belélekzik.

Európában, különösen Németországban az akváriumkedvelők és az élettani intézetek részére tenyésztik. Táplálni mindenféle féreggel lehet. A halakat még koplalás közben sem támadja meg. A villamos harcsa a Nílusban igen megritkult, Nyugat-Afrikában azonban még gyakori.