A földimalac

A földimalacok az emlősökosztályán belül egy különös rendbe, a csövesfogúak közé tartoznak (már ez is jelzi, hogy a fogaikkal van valami), ennek a rendnek negyven millió évvel ezelőtt még számos faja járta a földet, mára azonban csak egyetlen családja, annak is csak egyetlen faja maradt fenn. A földi malacok Afrikában élnek Dél-Afrikától egészen Egyiptom déli részéig megtalálhatók, bár nagyobb számban a Szaharától délre fordulnak elő. Nevüket a Dél-Afrikába érkező holland telepesektől kapták, a holland elnevezés, aardvark került át a legtöbb nyelvbe, így általában ezek minden lexikonban a legelső állatok.

A földi malac első ránézésre egy lekopaszított és rajzfilmbe illő fülekkel ellátott hangyászhoz hasonlít. A második és harmadik ránézés nem sokat változtat ezen a benyomáson. Ennek egyik oka a hasonló életmódban kereshető: a földimalacok elsődleges tápláléka szintén a hangya és a termesz, bár bizonyos uborkaféléket is előszeretettel fogyasztanak, valószínűleg a folyadékot szerzik be belőlük. Nagy testű állatok, akár 80 kilónál is többet nyomhatnak. Szigorúan éjszakai életmódot él, nappalra a földbe vájt odújába rejtőzik el. Karma talán még a hangyászénál is erősebb, erre egyrészt a termeszvárak bontásánál, másrészt odúja kiásásánál van szüksége. Ez utóbbi a legfőbb védekezése is, ha veszélyben érzi magát, villámgyorsan ássa magát több méter mélységbe. Magányos életet él, bár a leánygyermekek gyakran az anyjuk közelében telepednek le. Kifejezetten nagy étkű állatok, egy-egy éjszakán 1,5-2 kilogram hangyát vagy termeszt is megesznek. Testfelépítésük láthatóan jól alkalmazkodott életmódjukhoz, nem csak az erős karmok és hosszú kiölthető nyelvük, de furcsa fülek is, melyek a hőleadásban segítenek. A vastag, de csupasz bőr nem csak a hőleadás miatt lényeges, ellenáll a hangyák és termeszek csípéseinek is. Többször megfigyelték már, hogy a kiadós hangyalakoma után a földimalac a frissen feltúrt hangyabolyba ássa be magát és ott szenderül álomra, mit sem zavartatva magát a hangyák elkeseredett csípéseitől. Ha a nyár nagyon száraz és forró, a földimalacok több napig is képesek lecsökkenteni életfunkciójukat, a medvék téli álmához hasonló "nyári álomba" merülnek.

A földimalacok igazi biológiai érdekességei a fogak. Nem csak azok kifejezetten kis száma (a felnőtt állatoknak csak húsz foguk van, a fiataloknak még valamivel több), hanem szerkezete is. Gyökértelen fogaik folyamatosan nőnek, ami még nem lenne egyedi eset (gondoljunk csak a rágcsálókra), ám nem borítja őket fogzománc. A fogak felépítése is különleges, nem egy nagy üregük van, melyet a fogbél tölt ki, hanem sok apró, hatszög keresztmetszetű csőből állnak. A csövek mindegyikében található fogbél, ez a megoldás teljesen egyedülálló az állatvilágban.
Amilyen jelentéktelennek tűnnek a földimalacok, olyan kemény diónak bizonyultak a rendszertannal foglalkozó tudósok számára. Sokáig, érthető okokból, a hangyászokkal és azok tágabb rokonaival a foghíjasokkal sorolták őket egybe. Később, főleg a lábcsontok elemzése alapján a patások őseinek tekintették, később a tengeri tehenekkel, elefántokkal és a szirti borzzal hozták kapcsolatba. A genetikai elemzések, noha 100%-os eredményt nem hoztak, de mégis hozzájárultak, hogy tisztábban lássunk. Jelenleg úgy gondoljuk, a csovesfogúak akkortájt váltak el a patások vonalától, mikor azoktól még az elefántok és rokonságuk sem vált külön, mindez valamikor az eocén előtt lehetett. Ezután alakult ki a csoportra jellemző különleges fogszerkezet, ami nem bizonyult túlzottan sikeresnek az evolúcióban. Az erősen specializálódott földimalac azonban megmaradt és ma is megcsodálhatjuk.

forrás:http://www.egerek.eoldal.hu